Az incidens után napokig keresték. Végül a folyóparton találtak rá, ahogy meztelenül bolyongott, magában motyogott és szemetet evett. Rohammentő vitte a jó hírű intézménybe, ahova az ilyen eseteket szállítják. Az ország szaktekintélyei vizsgálták, miután a helyi orvosok csődöt mondtak, később pedig külföldi professzorokkal tartottak konzíliumot több ízben, de a katatón állapotából nem tudták kizökkenteni. Mindent megpróbáltak: kapott színes likőröket infúzión keresztül, fehér porokat és kerek tablettákat, jeges pakolást és forró ülőfürdőt váltogatva egy napon keresztül, sőt, a pincéből előkerítettek egy múlt századi elektrosokkolót, még azzal is sütögették az agyát, de hiába. Amikor egy rángatózó szemű doktor állandó oldalra pislogással elsuttogta a lobotómia szót, Kalapp fogadott testvérei, akik gyámként voltak jelen a beteg mellett, az ál-orvost megverték, kidobták a betegszobából, és radikális gyógymódváltás mellett határoztak. Innentől kezdve hosszú szakállú mágusok, keleti bölcsnek öltözött lótolvajok és színekkel gyógyító pénztárosnők forogtak Kalapp ágya körül, de változást ők sem tudtak elérni.
A változás egészen máshol kezdődött. Kalapp eleinte csak egy sípolást hallott. Nem meghallotta, sokkal inkább észrevette, hogy egy ideje hallja. A sípolás nem erősödött, hanem a tudatosulás szintjénél megállt, és ott megelégedve művelte tovább azt, amiről a nevét kapta. Nem sokkal később társult mellé a ritmus. Egy zaj, ami erősödött-gyengült, erősödött-gyengült. Úgy hangzott, mintha az uszodában az úszómester a kisiskolásokkal valamilyen érthetetlen okból egy lábpumpa hangján ordítana, és mindezt a víz alól hallanád. Aztán ez is kitisztult, és Kalapp rájött, hogy a saját zihálását hallja. Aztán a színek jöttek, pontosabban először csak a fény. Mintha a Moszkva tér végtelen mozgólépcsőjén rohanna felfelé, de a lépcső az ellenkező irányba megy. Odafent pedig derengő fehér homály várja, lent pedig ki tudja mi – visszanézni nem mert. Ahogy egyre többet látott, rájött, hogy ez nem a metró, hanem egy áruházi kasszasor. Ekkor, mintha fejbe vágták volna, megvilágosodott minden, de még korántsem dőlt el, hogy Kalapp valaha is kimászhat a saját fejéből.
Akik ekkoriban látogatták, nem vehettek észre sok változást. Mozdulatlanul feküdt, ugyanúgy, mint a korábbi hetekben. Nem látszott, hogy belül, mélyen a fejében milyen harcok dúlnak az apátia hadai és a józanság erői között. Legfeljebb a szeme mozgott lehunyt szemhéjai mögött.
De a gondolatai között valóságos vihar őrjöngött. Egyik percben szárnyakra kapott, és már azon volt, hogy mint a rozsdás android a homok alatt, valahogy megmozdítja magát, de rögtön vastag csuklójú kezek húzták vissza az öntudatlanságba. Órák, napok, hetek teltek el így. Hosszú, nagyon hosszú idő.
∴ ∴ ∴
Egy napon tavasz lett. Előző éjjel még havazott, és az erős szél ütemesen verte a faágakat a kórterem ablakához. De reggelre elállt a szél, és délre már minden csöpögött. Az emberek nem tudták miért, de maguk is megváltoztak. A nők szoknyát húztak, és kipirosították az ajkukat, a férfiak pedig csipkelődő bókokkal árasztották el őket. Délben a parkban úgy szédelegtek néhányan, akár a részegek.
Az éjszakás nővért Jolánnak hívták. A friss kollegák megpróbálkoztak a „Jolikával”, de azt a mélységesen lesújtó pillantást nem tudták zsebre tenni, szóval maradt mindenki a Jolánnál.
Jolán rendesen 6-kor már bőven a buszt várta, ami hazaviszi rövid pihenőjére, hogy indulhasson a másodállásába, a gyárba. Aznap azonban egy dühöngő beteget hoztak be már egészen későn, és egyedül ő volt az osztályon, aki féken bírta tartani. Így hétre ért csak el Kalapp szobájába, hogy ellenőrizze a lázlapot, és a gépet, ami azt mondja, hogy ping. Mikor végzett, úgy döntött, hogy ablakot nyit, és kiszellőztet, egyben pedig beengedi a friss tavaszt, aminek megérkeztét ő is érezte. Ekkor történt a baj.
∴ ∴ ∴
A kórház homlokzata, ami az utcára nézett, 1952-ben volt utoljára felújítva. Azóta leesett róla néhány dolog. Időrendi sorrendben egy bádog vöröscsillag, aztán némi vakolat, később egy fecskefészek, majd a szigetelés, utóbb pedig az ereszcsatorna, ami miatt a falon ómega-alakban egy méretes mohamező zöldült ki. Ezt elégelte meg egy kőműves, akinek a neje ebben az intézményben szült korábban, és bizonyos Archibald Tuttle-el állt távoli rokoni kapcsolatban. Ezért aztán éjjel fekete ninjaruhát húzott, átmászott a szögesdrót kerítésen, a kórházudvaron található lomokból állványzatot épített, és hajnalra befejezve be-gerilla-vakolta a kórházépület homlokzati részét, majd sietve elmenekült.
Habár a vakolatot példás alapossággal, egy dolgot mégsem simított el. Ez pedig az állványzat volt, amely szörnyként meredezett még napokkal később is, mert a rendőrség bűnjelként foglalta le, és megtiltotta az elbontását a jogtalanul felhelyezett friss vakolat mielőbbi leveréséig.
Volt abban az állványban minden, amit csak sötétben össze tudott szedni ez a kőművesbűnöző. Csövek és szemeteskukák, az udvaron talált biciklitározó és a pár bennük maradt kerékpár, a viharban letört faágak, egy ottfelejtett járókeret, és egy kerék nélküli rozsdás hordágy. Na meg a tetején néhány EU-s raklap.
∴ ∴ ∴
Jolán, aki fáradtságában is emberséges tudott maradni, szomorú sóhajjal lesimította Kalapp ágytakaróját, majd lehajolva vizet töltött a vázába, amely az éjjeliszekrényen állt. Mikor finoman a helyére tette a virágot, elfordult, hogy kinyissa az ablakot, de nem vette észre, hogy a beteg lepedője beleakadt a köpenye egyik gombjába, és a nagy lendülettől ágyastól magával rántotta Kalappot, aki függőleges pózban kirepült az ágyából, egyenesen a két másodperccel később kinyitandó ablaktábla közepébe, amin aztán csörömpölve kizuhant, gombbal együtt kitépve egy jó tenyérnyi darabot Jolán köpenyéből, aki beteggyilkosnak gondolva magát azon nyomban ájultan rogyott össze a fal tövében. De Jolán nem lett gyilkossá, Kalapp ugyanis csak fél emeletet zuhant, köszönhetően Archibald Tuttle távoli rokonának, aki éjjelente kórházakat újít fel titokban.
Kalapp az állványzatra zuhant, és ha azt mondanánk, hogy egy karcolása sem lett, akkor bizony olyan közel állnánk az igazsághoz, amilyen távol állunk tőle. Ugyanis éppen egy karcolás esett rajta, pontosabban egy szúrás, de ez a szúrás nem akármilyen szúrás volt, hanem egy olyan nevezetes szúrás, ami az egész későbbi életét, sőt, százak-ezrek életét befolyásolja majd!
– folytatása következik!
